Az X-Faktor sorozat 2. kötetében folytatódik a mutáns nyomozóiroda története. Az előző részből megtudhattuk miként váltak a korábbi szuperhőscsapat tagjai utcai igazságtevőkké. Jamie Madrox és társai továbbra is értetlenül állnak a Mutánsvilág eseményeinek utóhatásai előtt és már nyakukon az újabb probléma; a regisztrációs törvény és vele a Polgárháború.

Kiadó:	MARVEL
Írta:	Peter David
Rajzolta:	Ariel Olivetti, Dennis Calero, Renato Arlem, Roy Allen Martinez
Eredeti kiadás:	X-Factor #7-12, 2006
Hazai kiadás:	Kingpin, 2017

Történet

A csapat csak a nevében nyomozóiroda. Valójában elég passzív a társaság. Nincsenek igazi megoldásra váró ügyek, a dolgok egyszerűen csak megtörténnek velük. Elsősorban a Tizedelés (az emberfeletti képességek eltűnése) foglalkoztatja a csapatot, de a szuperhumán regisztrációval kapcsolatban is állást kell foglalniuk, és akkor még nem beszéltünk a Bizarr Ügyek irodáról. Továbbra sem tudni kik ők, vagy hogy mit akarnak. Unatkozni tehát nem fogunk, bőven akad váratlan fordulat, feszültség és persze humor. Ezúttal néhány vendégszereplő is felbukkan: Pietro (Higanyszál), Küklopsz és az X-Men, valamint Pókember is tiszteletét teszi néhány képkocka erejéig. Akcióra azonban ne számítson senki, itt a párbeszédeké a főszerep. A fenyegetőzésnél, keménykedésnél nem jutnak tovább a felek.
Ettől függetlenül, vagy talán részben emiatt az X-Faktor egy egyedi színfolt a Marvel képregényes palettáján, amelyben az utca emberének szemszögéből látjuk a Marvel univerzum nagy eseményeit. Jelen esetben a Mutánsvilágot és a Polgárháborút. Ezek, és az első rész ismerete nélkül nem hiszem, hogy érthető, élvezhető olvasmány lenne. (Ezen bejegyzés írásakor még minden beszerezhető a hazai kiadótól. )

Rajzok

A rajzok szinte lapszámonként változnak. Négy rajzoló négy különböző stílusban illusztrálja az eseményeket. Az igazat megvallva egyik sem vett le a lábamról. Ariel Olivetti rajzai a többiekéhez képest könnyedebbek, színesebbek, még a fejezet súlyosabb témája ellenére is. Mellette Dennis Calero rajzai kifejezetten elnagyoltak, sötétek. Renato Arlem rajzai helyenként tetszenek, de a kihúzás elrontja. A hátterei túl hangsúlyosak, nincs igazi fókuszpont, ami megragadná a figyelmet. 

 Az előző kötet kapcsán bíráltam a nyomdai kivitelezés minőségét. Most úgy fair, hogy megemlítsem, ezúttal nem találkoztam összeragadt lapokkal. Dokumentációkban, karakterismertetőkben ezúttal sincs hiány, ráadásként a borító is kihajtható. Három oldalas, viszont cserébe elég csúnya. Az írás szórakoztató, a rajzok változatosak, de nem különösebben tetszetősek. Összességében egy érdekes kiruccanás az egymást csépelő szuperhősök világából.